Mici

Tegnap este elvitte az új gazdája Mici cicát. Feltettem ide-oda gazdit keresve, és kb harmincan jelentkeztek érte két hét alatt... Azt hiszem, sikerült nagyon jó képpel meghirdetnem őt... Ez volt az:

Hosszú mese az, hogy miért is nem maradt végül nálunk. 

Már eredetileg is létszámon felül érkezett hozzánk tavaly augusztus végén, hiszen ott volt Cijj cica, és akkor még Jen, panellakásban. A kisfiam barátai találták őt egy lépcső alatti üregbe húzódva a szemben lévő háznál, étlen-szomjan, olyan két-három hónapos korában. Akkor már több napja hallottuk, hogy valahol sír egy cica, de nem sikerült megtalálnunk... Iszonyatos állapotban volt, csomókban hullott a gyönyörű vörös bundája, nagyon-nagyon sovány volt és mindentől félt. 

Jennel nagyon jól kijött, hízelgett neki, a kislány pedig jól viselte a közelségét. Aztán mikor Mancsi hozzánk került, vele még nagyobb lett a haverság. Már az első találkozásukkor odaszaladt a kutyához, a lábához dőlt, bújt hozzá és dorombolt.

Szépen rendbe jött, talpraesett, kiegyensúlyozott kislány lett, aki igen féltékeny volt a másik kettőre. Ez adta meg a végső lökést a gazdikereséshez, ami már a második próbálkozás volt: az elsőnél Barni olyan hisztit csapott, amikor valaki el akarta vinni, hogy végül letettünk a dologról... Most belátta, hogy sok ez nekünk is, Pici Micinek is, így meghirdettük újra. 

Tudtam, hogy olyan gazdát szeretnék neki, ahol igazi egyeduralkodó lehet, vagy legalábbis nem kell két konkurenssel számolnia. Ráadásul csak lakásba mehet, esetleg kijárással, mert nagyon barátságos, emberhez-kutyához odamegy hízelegni, így valószínűleg kinti cicaként nem lenne hosszú élete...

A második gazdajelölt bizonyult végül ideálisnak: kedves, értelmes lány, egy 11 éves kislánnyal, aki remegve várta, hogy Mici az övé lehessen, miután meghalt a 10 hónapos, imádott cicája. És megért nekik annyit ez a törpe dorombológép, hogy eljöjjenek érte Pestről Pécsre...

Arról akartam most írni, amit ennek kapcsán érzek... Barni este megint nagyon sírt, de a furcsa az, hogy pityeregtem én is... Olyan ambivalens érzés ez: tudja az ember, hogy jó lesz a cicának, boldog egy kicsi lány, egyszerűbb lesz nekünk, happy end, ugye? Mégis üres a lakás. Senki sem rohan, hogy a kanapé támlájáról ágaskodva segítsen nekem reggel felhúzni a redőnyt. Senki sem vár az ajtóban nyávogva, amikor reggel Mancsival felérünk a sétából. Senki sem püföli Cilát szigorúan reggeli előtt, amikor még hagyja magát, és hajlandó játszani. Senki sem bújik Mancsi lábához dorombolva, nem dörgöli a kicsi fejét a mellkasához teljes bizalommal, nem ütögeti a folyton csóváló farkát játékosan. Hiányzik egy kis karamellaszínű szempár, pihepuha, jó illatú bunda, a folyamatos dünnyögés egész nap, az éjszakai lábamhoz bújás. Mert egy dolog az ember esze, és másik dolog a szíve...

Légy nagyon boldog a saját, csak-a-tiéd-gazdáiddal, kicsi Mici!

Azért jobb lesz majd idővel nekünk is, ugye?