Monda

A Nemzeti Ünnep kapcsán eszembe jutottak megint barátaim, akik Csíkszeredán élnek. Úgy gondoltam, mesélek kicsit Barninak a legendáról, amit összefűz minket. Ő csillogó szemmel hallgatta a Hadak Útja és Csaba királyfi történetét. Ugye ismeritek? Ha mégsem, szívesen mesélek róla...

Csaba és Aladár Attila fiai voltak. Az Isten Ostora fiai. Mikor Attila (székelyföldön Etele) meghalt, testvérháború tört ki a két fivér között. Aladár ereiben német vér folyt, míg Csaba édesanyja Görögországból származott. A hunok Csabát támogatták a harcban. Az első csatában ő győzedelmeskedett, de a másodikat (Piliscsaba határában) elveszítette. Tizenötezer sebesült vitézét a legenda szerint "vérelállítófűvel" meggyógyította, majd elindult Görögország felé. Útközben háromezer vitéze letáborozott a mai Erdély hegyei közt, őket végül Csaba hátrahagyta. Esküt tett nekik, hogy ha baj fenyegeti majd őket, ő segíteni fog. Háromszor fordult meg a hun sereg Görögországba menet, háromszor ment vissza segíteni a hátramaradottaknak. Végül megérkeztek úticéljukhoz. Sok-sok idő eltelt, meghalt már Csaba, meghaltak a vitézei is. A háromezer Erdélyben maradt vitéz utódai a székelyek, a magyar népből kiszakított hunok, akikben ma is él a legenda. Csaba legendája. Hiszik, hogy amikor újra bajba kerültek, Csaba, a halott vezér nem hagyta őket cserben. Hiszik, hogy megnyílt a Hadak útja (Tejút), és Csaba a seregével, holt vitézeivel segítségükre sietett, s ha baj éri őket, sietni is fog mindig. Visszavárják ma is Csaba kiráyfit, az ősüket, aki minden magyar őse, hisznek benne, sírnak érte. Innen a csodálatos székely himnusz két versszaka, a dicső múlt, a fájdalmas jelen: 

„Ki tudja, merre, merre visz a végzet: 

göröngyös úton, sötét éjjelen. 

Vezesd még egyszer győzelemre néped, 

Csaba királyfi, csillagösvényen. 

Maroknyi székely, porlik, mint a szikla 

Népek harcának zajló tengerén, 

Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, 

ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! 

Ameddig élünk magyar ajkú népek, 

Megtörni lelkünk nem lehet soha, 

Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján 

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha, 

Keserves múltunk – évezredes balsors, 

Tatár s török dúlt, labanc rabigált. 

Jussunk e honban, magyar-székelyföldön, 

Szabad hazában élni boldogan.” 

S a vágyott jövő: 

"Kigyúlt a mennybolt, zeng a Hadak Útja 

Csaba királyfi gyűjti táborát. 

Szűnik az átok, kiapadt a kútja, 

Szívünkön égi öröm lángol át. 

Hiába zúgsz már, gyűlöletnek árja, 

Megáll a szikla, nem porlik tovább! 

Imánk az Istent újra megtalálja: 

Köszöntsd ma, népem üdvöd hajnalát!" 

 Olyan szép... Valaki azt mondta nekem a héten, hogy a székelyek nem magyarok. Ez a válaszom.