Oldal az első sétáról

Sziasztok!

Először is:

 a vágógépem itthon van, és VÁG!:)

Öröm van és boldogság, azt sem tudom, mihez kapjak, nehogy megint elromoljon.:)

És... eldöntöttem, hogy többet fogok scrappelni. Annyi, de annyi téma volna, annyi fotó várakozik, de olyan nehezen állok neki... 

Az egyik várakozó fotókupac témája Mancsival közös első tóparti sétánk. Mikor hozzánk került betegen, néhány napig menni is gyenge volt, éppencsak lementünk pár percre, és már jött is fel. Aztán jobban lett, én pedig kivettem egy nap szabadságot, és megmutattuk neki a tópartot.

Emlékszem, amikor lemaradtam tőlük, és csak néztem őket, ahogy előttem mennek, Mancsi Barni lábának dőlve, kissé még gyengén, belémhasított: mennyire bízik benne! Egy kisfiúban, akit alig ismer, az a kutya, akit annyi bántás ért... Aki három hétig volt bezárva egy olyan karanténba, ahol felállni is alig tudott. Akin, amikor csontsoványan kihozták onnét, azt láttam, hogy minden mindegy már... Csinálhattak, amit akartak, ő lehajtott fejjel tűrte...

Ma, amikor előkerestem a képeket, tudtam, hogy azt a fotót szeretném ma oldalba foglalni, amit ekkor készítettem. Azt is tudtam, mi lesz a címe: Ősbizalom. Valami nagyon mélyről fakadó érzelem egy árva kutya szemében, amitől még ma is sírnom kell, amikor a selymes fülét simogatom, és nézem, ahogy boldogan rágja a maciját.

Ilyen lett az oldal, róluk: