Jen

Mikor először láttalak, te voltál az alomból a leghisztisebb kislány. Tudtam, hogy te kellesz nekem! Belefértél a tenyerembe, mikor hazavittünk. Akkortájt még fülbe tetováltak, én vittelek el téged... Mikor rányomták a tűket a fülecskédre, a tenyerembe pisiltél... Imádtad a nagytesót, Kenit, csüngtél rajta, hiába próbáltalak tanítgatni, te nem rám figyeltél, csak forgattad a fejed őt keresve. Aztán mindent, de mindent megtanultál mégis, magadtól, és az egész olyan természetes volt! Mikor a kisgazdádat vártuk, te is vártad őt. Alig ültem le, az ölembe másztál, a két mellső mancsoddal árölelted a pocakom, a fejed pedig rátetted: tudom, hogy az Ő szívverését hallgattad. Mikor megszületett, vigyáztál rá, és mindent, mindent elnéztél neki. Mikor volt egy kissé szadista időszaka másfél éves kora körül, és néha bántott téged, akkor sem bántottad soha. Csak sírtál, és vártad, hogy segítsek neked. Mindig a nyomában voltál. Mikor játékból rácsaptam a fenekére, te morogva, ugatva védted Őt, még tőlem is. Bevallom, néha ezt a játékot csak azért csináltuk, hogy lássuk, ahogy reagálsz, ne haragudj... Amint hullani kezdtek ősszel a falevelek, sétáltunk sokat, rugdostam neked az avart, te pedig kapkodtál utána. Telente Barnival a hóban hemperegtél, míg mini hógolyók nem csüngtek rólad mindenhol... Tudtam, hogy ha zuhanyozni megyek, te lefekszel a kilépőre, és őrzöl engem. Ha behajtottam az ajtót, a fejecskéddel nyitottad ki, ha becsuktam, sírtál, míg be nem engedtelek. Ha féltél valamitől, ráültél a lábamra, tudtad, hogy ott biztonságban vagy. Ha a géphez ültem, minden alkalommal beültél az íróasztal alá, és ott szuszogtál, nyugalomban. Sosem értettem, hogyan lehet, hogy akármilyen mélyen is aludtál, ha kimentem, felkeltél, utánam jöttél, és ott megnyugodva lefeküdtél újra, és aludtál tovább. Mintha lett volna egy radarod, ami, ha kikerültem a pár méteres körzetedből, felkeltett téged... Minden éjjel a lábambál aludtál el, hajnalfelé a hátamhoz kucorodtál, és nekem ez olyan jó volt... Reggelente legalább tíz perc pocisimi előzte meg a felkelést. Amikor beleléptél séta közben valamibe, csak mondtam neked, hogy mutasd, mi baj, te oldalra dőltél és mutattad a tappancsodat. Kozmetika közben mindig megvolt, hogy hová kellett állnom, mert te fordultál utánam, kellett, hogy láss... A környéken a kutyások azt mondták, nincs még egy ilyen kislány, mint te, aki mindenkit ennyire szeret... Elfogadtad, hogy hol kóbor kutyát, hol macskát hozok haza, szeretted mindet. Sosem ismertem nálad optimistább, derűsebb, jóindulatúbb kutyát. Imádtam a fejed búbjának az illatát. Még az ázott kutya-szagod is szerettem. Szeretlek. S tudom, te mennyire szerettél. Úgy tudtál hazavárni, hogy a szívem minden alkalommal melegség töltötte el, és ott volt nekem az otthon, ahol te voltál. Most hol leszek otthon?
Nem tudtam rajtad segíteni. Csak annyit tehettem, hogy véget vetettem a fájdalmadnak, és ringattalak, ringattalak, elmondtam ezerszer, milyen jó kutya vagy, és mennyire szeretünk. És te még akkor is adtál egy puszit az arcomra, mikor már mindened fájt... A kisgazdid már álomba sírta magát. Neki még nehezebb ez, mint nekem: az ő életében nem volt olyan idő, amiben ne lettél volna benne. Nekem volt Jenkutya előtti időszakom is. És most elkezdődik a Jenkutya utáni. A Jenkutya nélküli. 11 év nagy idő, és nagyon fáj, kislány. De, ahogy ma a füledbe súgtam, hiszem, hogy van Szivárványhíd... Várj ott rám, kiskutyám. És mondd el Keninek, hogy nem felejtettem el. Mindketten várjatok rám. Barni gyújtott neked egy fehér gyertyát. Nyugodj békében. Megszakad a szívem.