2012. november 1., csütörtök

Jen

Mikor először láttalak, te voltál az alomból a leghisztisebb kislány. Tudtam, hogy te kellesz nekem! Belefértél a tenyerembe, mikor hazavittünk. Akkortájt még fülbe tetováltak, én vittelek el téged... Mikor rányomták a tűket a fülecskédre, a tenyerembe pisiltél... Imádtad a nagytesót, Kenit, csüngtél rajta, hiába próbáltalak tanítgatni, te nem rám figyeltél, csak forgattad a fejed őt keresve. Aztán mindent, de mindent megtanultál mégis, magadtól, és az egész olyan természetes volt! Mikor a kisgazdádat vártuk, te is vártad őt. Alig ültem le, az ölembe másztál, a két mellső mancsoddal árölelted a pocakom, a fejed pedig rátetted: tudom, hogy az Ő szívverését hallgattad. Mikor megszületett, vigyáztál rá, és mindent, mindent elnéztél neki. Mikor volt egy kissé szadista időszaka másfél éves kora körül, és néha bántott téged, akkor sem bántottad soha. Csak sírtál, és vártad, hogy segítsek neked. Mindig a nyomában voltál. Mikor játékból rácsaptam a fenekére, te morogva, ugatva védted Őt, még tőlem is. Bevallom, néha ezt a játékot csak azért csináltuk, hogy lássuk, ahogy reagálsz, ne haragudj... Amint hullani kezdtek ősszel a falevelek, sétáltunk sokat, rugdostam neked az avart, te pedig kapkodtál utána. Telente Barnival a hóban hemperegtél, míg mini hógolyók nem csüngtek rólad mindenhol... Tudtam, hogy ha zuhanyozni megyek, te lefekszel a kilépőre, és őrzöl engem. Ha behajtottam az ajtót, a fejecskéddel nyitottad ki, ha becsuktam, sírtál, míg be nem engedtelek. Ha féltél valamitől, ráültél a lábamra, tudtad, hogy ott biztonságban vagy. Ha a géphez ültem, minden alkalommal beültél az íróasztal alá, és ott szuszogtál, nyugalomban. Sosem értettem, hogyan lehet, hogy akármilyen mélyen is aludtál, ha kimentem, felkeltél, utánam jöttél, és ott megnyugodva lefeküdtél újra, és aludtál tovább. Mintha lett volna egy radarod, ami, ha kikerültem a pár méteres körzetedből, felkeltett téged... Minden éjjel a lábambál aludtál el, hajnalfelé a hátamhoz kucorodtál, és nekem ez olyan jó volt... Reggelente legalább tíz perc pocisimi előzte meg a felkelést. Amikor beleléptél séta közben valamibe, csak mondtam neked, hogy mutasd, mi baj, te oldalra dőltél és mutattad a tappancsodat. Kozmetika közben mindig megvolt, hogy hová kellett állnom, mert te fordultál utánam, kellett, hogy láss... A környéken a kutyások azt mondták, nincs még egy ilyen kislány, mint te, aki mindenkit ennyire szeret... Elfogadtad, hogy hol kóbor kutyát, hol macskát hozok haza, szeretted mindet. Sosem ismertem nálad optimistább, derűsebb, jóindulatúbb kutyát. Imádtam a fejed búbjának az illatát. Még az ázott kutya-szagod is szerettem. Szeretlek. S tudom, te mennyire szerettél. Úgy tudtál hazavárni, hogy a szívem minden alkalommal melegség töltötte el, és ott volt nekem az otthon, ahol te voltál. Most hol leszek otthon?
Nem tudtam rajtad segíteni. Csak annyit tehettem, hogy véget vetettem a fájdalmadnak, és ringattalak, ringattalak, elmondtam ezerszer, milyen jó kutya vagy, és mennyire szeretünk. És te még akkor is adtál egy puszit az arcomra, mikor már mindened fájt... A kisgazdid már álomba sírta magát. Neki még nehezebb ez, mint nekem: az ő életében nem volt olyan idő, amiben ne lettél volna benne. Nekem volt Jenkutya előtti időszakom is. És most elkezdődik a Jenkutya utáni. A Jenkutya nélküli. 11 év nagy idő, és nagyon fáj, kislány. De, ahogy ma a füledbe súgtam, hiszem, hogy van Szivárványhíd... Várj ott rám, kiskutyám. És mondd el Keninek, hogy nem felejtettem el. Mindketten várjatok rám. Barni gyújtott neked egy fehér gyertyát. Nyugodj békében. Megszakad a szívem.


12 megjegyzés:

  1. A végére elsírtam magam...hisz én is tudom, hogy milyen nehéz ez...nekem is volt egy Mandám. :-(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom!:( Az a baj, hogy nagyon aggódom Barni miatt, szinte abba sem hagyja a sírást, és folyton belázasodik...

      Törlés
  2. Drága Vica, megkönnyeztem a bejegyzésedet....

    VálaszTörlés
  3. Szia KEDVES nem jó olvasni ezeket a sorokat nekem is könnybe lábadt a szemem.Nagyon sajnálom.Cs.

    VálaszTörlés
  4. Bizony, nekem is kijöttek tegnap a könnyeim. :(
    Eszembe jutott gyerekkorom egyik cicája, amelyik a szülésbe pusztult bele, és én hiába ültem végig mellette, nem tudtam rajta segíteni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon-nagyon tehetetlen tud lenni néha az ember...:( Attól félek, Barni lelkében is úgy fog élni Jen elvesztése, mint a tiédben a cicádé.... Most már próbálok neki arról beszélni, ne a veszteségre gondoljunk, hanem arra, hogy egy csodalény volt velünk ennyi éven keresztül, akit meg sem érdemeltünk... Hogy milyen szerencsések is vagyunk, hogy a miénk lehetett.

      Törlés
  5. Fogadd együttérzésem ismeretlenül is! Csodálatos csepp kutyád volt, szép pofiján ott az értelem, a jóság. Mennyi örömötök lehetett egymásban! A bejegyzésed végére már sírtam megint. Friss az én veszteségem is. Bonyolítja és enyhíti, hogy befogadtam még egy kutyát. Hatalmas űrt hagyott hátra apró termetű igaz barátom, betölthetetlen! Az ad megnyugvást, hogy tiszteletből a kutyák csodálatos fajtája iránt megmentettem egy másik életet. Ha a gyász enyhül, jó szívvel tanácsolom Neked is. Soha, senki nem feledteti veletek Jent, nem pótolhatja. Csak a szeretet folytonossága a cél, az ártatlan, embereknek kiszolgáltatott kutyák közül eggyel. Egy bizonyossal. :)
    Elnézést a hosszúságért, nagyon szíven talált az írásod, a belőle sütő mély szeretet és veszteség...
    egy állatbarát kézimunkázó zugolvasód

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kedves üzenetet, nagyon jól estek a szavaid. Sajnálom nagyon a kutyusodat..:(
      Az új kutya kérdésében teljes mértékben igazad van! Sosem lesz senki olyan, mint Ő, de nem is kell, hogy olyan legyen...
      Amikor ezt a bejegyzést írtam, kihagytam egy fontos mozzanatot Jen halálának estéjéről: amikor még nem tudtam, hogy menthetetlen a Kislányunk, egy fiatal lány behozott egy barna keverék kutyát a rendelőbe, aki az utcán csapódott hozzájuk, és meg akarta nézetni, hogy van-e benne chip. Édes pofa volt, buflák fejjel, vizsla-szerű, de annál erőteljesebb testfelépítéssel. És tündér! Vártak egy kölyökkel az orvosra, az a kölyök a fejére ugrált, ő pedig tűrte szó nélkül. Jól megdögönyöztem, gyönyörű nagy barna szemei voltak... Talán másfél-két éves lehetett. Eszembe is jutott, hogy ha nem gallérral kellene hazavinnem Jent, akkor ideiglenesen hazavihetném, és kereshetnék neki gazdát. Akkor még nem tudtam, hogy nem vihetem haza sehogyan sem...:((( A kutyusban nem volt chip... És elvitte a gyepmester.:( Azóta sem tudom kiverni a fejemből, hogy ő akkor azért volt ott, mert a haldokló kicsi kutyám helyett nekem szánták őt, nekem kellett volna segítenem rajta.. Valahogy így lehetett elrendelve. Sosem akartam ekkora kutyát, de azóta hol a gyepmestert zaklatom telefonon, hol a menhelyet... Már megszerveztem, hogy letesztelik nekem, hogy eszik-e macskát, és ha nem, és a gazdája sem keresi addig, kb három hét múlva elhozhatom majd. Azt hiszem, ő nekem az a "bizonyos", akiről írtál.:)

      Törlés
  6. Köszönöm, hogy leírtad ezt a történetet! Elrendelt találkozás, úgy tűnik, igen. :) Mindegyik találkozás annyira más, felismerni, aki neked érkezik... Drukkolok addig a barna "boci"-nak, hogy átvészelje a telep viszontagságait (vagy a menhelyen van?), hogy tudja, hogy szervezkedsz érte, hogy vársz rá. Ismerős az élmény: az előző kutyám és a jelenlegi is ők választottak ki maguknak minket... Örülök, hogy nem érezted tolakodónak a soraimat. :)
    zugolvasód, Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Közben változott a terv, de még nem akarom elkiabálni.:) A lényeg, hogy a barnabocika (ez tök jól hangzik) kikerül a Misináról szombaton.:) Majd írok! Nagyon szeretem ám a zugolvasókat!:))) Vica

      Törlés